- Élete legszörnyűbb napja volt a keddi?

- Igen, az – felelte a boriszovi BL-selejtező másnapján még mindig megtörten Selim Bouadla, a BATE Boriszov elleni Bajnokok Ligája-selejtező visszavágójának 38. percében kiállított debreceni középpályás. – Életemben másodszor kaptam piros lapot, először az Újpest ellen. A mostani kétségkívül megviselt.

- Tudott valamennyit aludni?

- Nem, egy percet sem.

- Butaságot csinált.

- Tudom. Hülyeséget, őrültséget, butaságot. Sorolhatjuk a jelzőket, mindegyik igaz. Elkövettem ezt a hatalmas hibát, de mit tudok most már tenni?! Bárcsak visszamehetnék az időben! Persze hogy másképp cselekednék, de nincs rá mód. Mondjon bárki bármit, elfogadom. Ha az egész ország engem támad, azt is. Elfogadom. Minden az én hibám. De... Nem szeretném, ha elfelejtenék, hogy eddig mindent megtettem a klubért, mindent, ami csak tőlem tellett. Mindig a maximumot nyújtottam, sosem csaltam, sosem alibiztem, egyetlen meccsen vagy edzésen sem. Most azonban hülyeséget csináltam, tudom jól. Az első sárga lapot elég korán kaptam, de akkor úgy éreztem, bele kell nyúlnom a labdába, különben veszélyes helyzet teremtődik...

- És a második? Elpattant a húr?

- Nem. Az igaz, hogy volt két-három labdavesztésem előtte, és javítani akartam, de nem a düh vezérelte a mozdulatomat. Szerelni akartam. Hibáztam.

- Mi játszódott le önben, amikor a piros lap után ballagott lefelé a pályáról? Egyáltalán hol nézte a meccs hátralévő részét?

- Egyenesen az öltözőbe mentem, leültem, egyedül, borzasztóan éreztem magam. Mennyivel könnyebb lenne a pályán, mint itt, egymagamban, gondoltam, aztán hallottam a morajt, az első boriszovi gól kiváltotta örömöt. Nem volt lelkierőm kimenni a nézőtérre. Úgy éreztem, el kell bújnom a világ elől. Aztán hallottam a másodikat is, és nem bírtam tovább, a zuhany után kisétáltam a folyosón. Közeledett a vége, reménykedtem… Aztán megláttam az asszisztens tábláját. Hat perc hosszabbítás?! Iszonyú ideges lettem. Majd jött a gól. Azt nem tudom leírni, milyen érzés lett úrrá rajtam akkor. Nem találni rá szavakat.

- És a szünet? Hogyan kezelték a társak?

- Nem foglalkoztak velem. Volt, aki bizakodott, más idegesnek tűnt.

- Hogyan festett az öltöző a mérkőzés után?

- Érthetően mindenki roppant csalódott volt. Tíz percig síri csönd telepedett a szobára. Én nem beszéltem senkivel. Senki sem nézett rám. Az edzőm sem. Csak azt remélem, nem felejtik el, mennyit tettem a klubért. Az pedig, hogy az ember butaságot csinál, sajnos előfordul. A nehéz pillanatokban mutatkozik meg az ember igazi arca, nem akkor, amikor minden rendben van. Ha egy csapat igazi csapat, túljut az ilyen megpróbáltatásokon. Én legalábbis olyan vagyok, hogy ha valaki hibázik, kétszer annyira próbálom segíteni.

- Tudja, hogy sokak szerint bűnbak? Hogy ön miatt esett ki a Debrecen?

- Tudom. Elfogadom, ha most mindenki utál. Ilyenkor bűnbak vagy. Ha pedig gólt rúgsz, hős.

- És hogyan tovább? Megbénítják a történtek, vagy dacossá tették?

- Szerződésem szerint egy évem van még a klubban, és a történtektől függetlenül is beszélgettem volna az elnök úrral. Egy meccs nem befolyásolhatja a döntésemet, azon nem változtat egyetlen találkozó.

- Felkészült arra, hogy a szurkolók kritizálják, netán kifütyülik?

- Joguk van hozzá. De nem erre gondolok, a futballra koncentrálok. Tudom, hogy nem tetszhetek mindenkinek.
Galambos Dániel

Nemzeti Sport