- Miért váltottál?

- Tizenöt évet húztam le Ungváron, és szerettem volna máshol is kipróbálni magam. Kellett a plusz motiváció. A Honvédnál jól éreztem magam, de sajnos az első meccsen lesérültem. Mégis hasznos időszaknak mondanám, hiszen jó társaságba kerültem, és a magyar nyelv – amit korábban csak gyerekként, a nagyszüleimnél töltött időszakban használtam - kezdett visszajönni. Ezután Gyirmótra igazoltam, ahol fél évet töltöttem, majd jött a DVSC megkeresése.

- Június végén igazolt le a Loki, azóta eltelt közel hat hónap. Hogy érzed magad nálunk?

- Nagyon szeretek itt élni, imádom a várost, az emberek mindig kedvesek velem. Olyan érzés, mintha otthon lennék. A csapatról is csak pozitívumokat tudok mondani, remek közösség alakult ki, mindenkivel jól kijövök.

- Pedig annyira nem lehet könnyű, hiszen a családtól távol vagy... 

- Igen, a feleségem, a három lányom és a kisfiam Ungváron él, de százharminc kilométer nem távolság, szinte minden hétvégén haza tudtam ugrani. Sportcsaládnak mondhatjuk magunkat egyébként, mert két lányom ritmikus sportgimnasztikázik, és a feleségem – aki válogatott volt ebben a sportágban – az edzőjük. A fiam még csak másfél éves, de ha nagyobb lesz, biztos ő is sportol majd valamit.

- Az utánpótlásunkban több olyan gyerek futballozik, aki szintén Ukrajnából ékezett. Segíted őket tanácsokkal?

- Inkább ők segítenek nekem. Régebb óta vannak itt, mint én, és nagyon aranyosak, már kezdettől megosztották velem a tapasztalataikat. Apukám a határ melletti kis településen, Tiszaújfaluban él, és onnan is érkeztek játékosok az akadémiára. Az egyikük apukája keresztelte a húgomat.

- November elején árva gyermekek látogattak el az edzésetekre, ami után mindenkit vendégül láttál az akadémia büféjében. Úgy tudjuk, külön is elkezdted támogatni a gyermekotthont.

- Nagyon nehéz gyerekkorom volt, szegénységben éltünk. Már tizenkét évesen dolgoznom kellett az iskola mellett. Máriapócsra jártam át uborkát szedni, és más alkalmi munkát is elvállaltam, csakhogy könnyebb legyen. Tudom milyen, ha valakinek nem adatik meg, hogy normális gyerekkora legyen, ezért próbálom támogatni a debreceni otthont is. Amikor Ungváron futballoztam, és már én voltam a csapatkapitány, többször szerveztem gyűjtést nehéz sorsú családok számára. Azt gondolom, ha megengedhetjük magunknak, ha jól állunk anyagilag, akkor próbáljunk segíteni másokon.

- Az iskola és a munka mellett bizonyára nem sok idő jutott másra. Hogy került képbe a labdarúgás?

- A lánytestvéreim a suliban kézilabdáztak, és mindig elkísértem őket az edzésekre. Volt egy focicsapat is, egyszer beálltam közéjük, és ott maradtam. Hét éves voltam ekkor, de a szüleimnek nem mondtam el, két éven keresztül nem tudták, hogy futballozom. Később, még gyerekként, amikor Máriapócson dolgozgattam, az ottani együttesben játszottam éveken keresztül. Középpályásként számítottak rám, a megyei bajnokságban szerepeltünk.

- Hogy lett belőled kapus?

- Szünet volt a bajnokságban, én pedig hazalátogattam. Szerettem volna formában maradni, és amúgy sem tudtam foci nélkül létezni, ezért Ungváron megkértem a klub vezetőjét, hadd eddzek náluk. Egyszer úgy adódott, hogy beálltam a kapuba, az edzőnek megtetszett a teljesítményem, és megkért, maradjak náluk. Így lettem kapus. Rögtön az első kerethez kerültem, pedig még csak tizenhat éves voltam. Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy az Ungvár felnőtt keretével készülhetek. Három évig a második csapatban játszottam, és cserekapus voltam a nagyoknál, utána azonban a kezdőbe kerültem, és ott is maradtam.

- Kanyarodjunk vissza a DVSC-hez. Mit gondolsz a csapat őszi szerepléséről?

- Gyengén kezdtünk, aminek az is lehet az oka, hogy új keret formálódott, nem voltunk még annyira egységesek, és talán sokakban élt még az előző bajnokság, amikor a csapat a kiesés ellen küzdött. Bandi bá megérttette a fiúkkal, nem azzal kell foglalkozni, hogy mi volt, hanem, mi lesz. Egyre jobban teljesítettünk, összeértünk, és most már a klub múltjához méltó helyen állunk.

- Most egy kis szünet következik. Mivel töltöd az ünnepeket?

- A gyermekeimmel és a feleségemmel igyekszem minél többet lenni. Nagyon nagy családom van, és minden rokonomat szeretném meglátogatni. Mire végzek, már jöhetek is vissza. Hamar eltelik, de nem bánom, mert nagyon megszerettem a csapatot, és remélem, tavasszal is sok szép győzelemmel örvendeztethetjük meg a szurkolókat.
Nyitrai Daniella