A debreceni labdarúgás aranykorának egyik pillére a közelmúltban jeles évfordulóhoz érkezett, belépett a negyvenesek népes táborába. Madar Csaba tagja volt a Garamvölgyi-féle közönségkedvenc Lokinak, szerzett két aranyérmet az MTK-val, majd visszatérve a cívisvárosba, három bajnoki címhez segítette a DVSC-t.

- Kezdjük a legelején az időutazásunkat, a pályafutása szempontjából az első állomás Sárrétudvari, ahol megismerkedett a labdarúgás alapjaival.

- Természetesen nem kerülhettem el a sorsom, a helyi csapat igazolt játékosa lettem gyerekként - kezdte Madar Csaba. - A nagy változást az hozta meg, amikor a szüleim megkérdezték, nem akarok-e Debrecenbe költözni és a Sportiskolában futballozni. A megyei válogatottban szerepeltem, Domán Gyula bácsi volt az edző, ő irányított Csende Sanyi bácsihoz, a Sportiskola szakosztályvezetőjéhez, aki vázolta a lehetőségeket. Így alakult, hogy a hetediket még Sárrétudvariban kezdtem, de októberben már Debrecenben tanultam, illetve az Újkerti Általános Művelődési Központ kollégiumában éltem.

- A korosztályos gárdákat követően jött a nagy áttörés, amikor tagja lett a DVSC-nek.

- A napig emlékszem rá, hogy 1992 tavaszán ifistaként mentem az első csapat edzésére, és Sipos Tibi bácsi szólt, ha továbbra is ilyen jól megy a játék, akkor szerződést kapok nyártól. Nagyon örültem, s rendkívül motivált a lehetőség. Felkerültem az NB II-ben szereplő Lokihoz, mely gárdát Ebedli Feri irányított, ő rakta le az alapjait annak a csapatnak, amivel később Garamvölgyi Lajos remek eredményeket ért el.

- A DVSC-nél új időszámítás kezdődött, 1995-ben bronzérmes lett a gárda, s a „debreceni ötök” (Sándor Tamás, Madar Csaba, Dombi Tibor, Szatmári Csaba, Pető Zoltán) tagjaként szerepelt az 1996-os atlantai olimpiai játékokon. Ezt követően viszont váltott, a cívisvárosból az MTK-hoz igazolt. Mennyire volt nehéz meghozni a döntést?

- Egyáltalán nem volt könnyű. Nagyon sokat őrlődtem, hiszen a bajnokcsapat hívott, ahol még a kispadon is válogatott játékosok ültek. Úgy voltam vele, ha ebben az alakulatban megállom a helyem, akkor tarthatom magam valamire Magyarországon. Utólag azt mondom, nagyon nehéz, de jó döntést hoztam, mert feljebb léphettem a képzeletbeli ranglétrán.

- Összesen hat évet húzott le az MTK-nál, ez idő alatt mennyire vált pestivé?

- Fél év kellett ahhoz, hogy megszokjam a főváros nagyságát és ritmusát. Idővel egyre jobban szerettem Budapesten élni, hiszen tele volt rengeteg programlehetőséggel és élményszerzéssel. Nagyon sok olyan embert ismertem meg, akivel nem gondoltam, hogy valaha is egy asztalnál ülhetek. Ilyen volt például Sas József, akitől olyan ­dicséretet kaptam, mint szinte soha senkitől: be akartak mutatni neki, de így szólt: „ismerem Csabit, Sándor Csikar óta a legjobb szélsője az MTK-nak”! Nem gondoltam volna, hogy ennyire közvet­lenül el lehet velük beszélgetni, meglepő volt, amikor tudták, ki vagyok. Számomra ez furcsa volt, ugyanakkor megtisztelő. Ezek mind olyan pozitív töltést adtak az életemben, amiért azt mondtam, érdemes csinálni.

- Bajnok lett a fővárosi kék-fehérekkel, bemutatkozhatott a válogatottban is. Csábították közben más, mondjuk külföldi csapatok?

- Dárdai Pali segítségével az akkor másodosztályú Nürnberghez szerződhettem volna, ám inkább a biztosat választottam, és hosszabbítottam az MTK-val. Lehet, bele kellett volna vágni, de ezt már sose tudjuk meg. Akkor úgy éreztem, ez túl nagy lépés lenne a számomra.

- Hat év elteltével újra Debrecen. Ezen mennyit kellett gondolkoznia?

- Megmondom őszintén, volt más ajánlatom is. A szívem természetesen azt súgta, hogy a Lokit válasszam, viszont a Ferencváros egy újabb szakmai kihívást jelentett volna. Végül a DVSC-t választottam.

- A legenda szerint Sándor Tobe és Dombi Tibi azért igazoltak vissza Debrecenbe, hogy bajnokcsapatot „csináljanak” a Lokiból. Amikor ismét csatlakozott a piros-fehérekhez, hitt abban, hogy sikerülhet megszerezni az aranyérmet?

- Annak idején titkon reméltem, hogy egyszer bajnokok lehetünk. Amikor feljutottunk ’93-ban és jöttek a sikerek, mindig egy-két mérkőzésen múlt, hogy nem kerültünk oda a legelejére. De ekkor még rutintalanok voltunk, és nem volt meg a kellő tapasztalat, ami egy nagy sikerhez elengedhetetlen.

- Három debreceni bajnoki cím megszerzése után 2007-ben ismét váltott.

- Úgy indultam neki a szezonnak, hogy ősszel még ­játszogattam a Lokiban, viszont a téli felkészülésnél váratlanul ért, hogy Beránek nem nagyon számít rám. Megtehettem volna, hogy csendben maradok, csinálom tovább a dolgom és legfeljebb a lelátóról nézem a meccset a hétvégén, viszont engem az éltet, ha játszhatok. Tavasszal már Nyíregyházán futballoztam, megnyertük az NB II-t, és feljutottunk. Jött egy edzőváltás, s az új tréner inkább gladiátorokat akart látni a pályán, nem pedig futballozó játékosokat, ezért eljöttem a Szparitól. Ezután jött a REAC, ami óriási tévedésnek bizonyult. Az a fél szezon betette a kaput, akkor azt mondtam, ha az NB I-ben ilyen lehetséges, akkor nincs értelme az egésznek. Azért igazoltam Rákospalotára, mert úgy gondoltam, ha jól megy a szekér, akkor utána ismét adódhat olyan lehetőség, ahol magasabb célokért küzdhetek. De ez a fél év sok mindenre ráébresztett, például nagyon rossz volt távol lenni a családtól, s borzasztó volt a közeg is. Utólag kiderült a fogadási ­botrány – amiről akkor semmit nem tudtam –, s rájöttem, mi miért történt.

- Ekkor gondolta azt, hogy elég a profi karrierből?

- Igen, azt mondtam, most már a család a legfontosabb. Úgy voltam vele, most kezdődik az igazi élet, hiszen végigjárva az iskolákat, kikerültem a „nagybetűs” életbe. A sport által rengeteget kaptam, csodálatos helyekre jutottam el, felejthetetlen élményeket szereztem, de ettől kezdve a civil életben kellett megállnom a helyem.

- Mit tartogatott az új élet?

- Szerencsésnek mondhatom magam, mert lényegében egyből lett munkám Katona Zoltán cégénél. Az egyik sportszer­márka hazai piacra vezetését segítettem, csapatokat kerestem fel és kötöttem megállapodásokat. Élveztem ezt a munkát, de jött egy lehetőség a DVSC-től, amikor a Bajnokok Ligájába jutott a gárda. Irodai munkát végzek azóta is, többek között én tartom a kapcsolatot azzal a sportszergyártó céggel, amelyikkel szerződésünk van.

- Eszem ágában sincs a zsebében turkálni, de azt gondolhatnánk, hogy egy többszörös magyar bajnok, válogatott labdarúgó meg tud spórolni annyi pénzt a karrierje során, hogy nyugodtan éljen a sportpályafutását követően.

- Volt egy válásom, s azután újra kellett kezdenem mindent. Ez majdnem egybeesett a pályafutásom befejeztével, és úgy voltam vele, innentől kezdve induljunk nulláról.

- Megbánta?

- Nem. Amióta lényegesen kevesebbet keresek, azóta sokkal több olyan lehetőségem van, amit akkor könnyedén elérhettem volna, ám mégsem tettem. Most megteszem, de hála az istennek, ez nem megy a családom rovására.

- Rendkívül kiegyensúlyozott embernek tűnik. Így is van?

- Igen, és ez a páromnak, Juditnak is köszönhető, illetve hogy még mindig szeretek sportolni, vagyis focizni.

- Ha már megemlítette a jelenlegi párját – aki egy fiú ikerpárral ajándékozta meg 10 évvel ezelőtt –, nem lehet nem megkérdezni: mikor lesz az esküvő?

- Ez a következő lépés. Mindketten voltunk már házasok, így tudjuk, nem ez tartaná össze a kapcsolatunkat, sokkal inkább a szeretet. Annyi mindent átél­tünk együtt, a válásomkor és azután is folyamatosan ott volt mellettem, ha nem így lett volna, most lehet, hogy nem beszélgethetnénk. Mint minden kapcsolatban, vannak kisebb-nagyobb súrlódások, de ezeket családon belül elsimítjuk, megbeszéljük. Próbálunk úgy élni, hogy a gyerekeknek jó legyen.

- Vannak, akiket sokkol, hogy beléptek a négy X-esek táborába. Hogyan élte meg a negyvenedik születésnapját?

- Kifejezetten jól! Természetesen volt meglepetésbuli a haverokkal, s a párom újra kitett magáért. Kaptam tőle egy olyan csomagot, amiben 40 olyan dolog volt, amit nagyon szeretek. Ha belegondolunk, nem olyan egyszerű 40 ilyen speciális ajándékot kitalálni, ám ő tökéletesen ismer! Ilyen alkalmakkor gondolkodik el az ember, hogy mi számít igazán. Ez a csomag többet ért annál, mintha egy masnival átkötött autó várt volna a ház előtt. Amúgy egyáltalán nem rogyasztott le a tudat, hogy 40 éves lettem. Esetleg akkor bosszankodom, ha belenézek a tükörbe, és kiderül, van egy kis pocakom. Többen mondják, milyen jól tartom magam, de ha azt nézem, hogy a versenysúlyom 59 kilogramm volt, most pedig 65 vagyok, az nekem már sok.

- A kerek jubileum által készített számvetést? Hogy érzi, a tehetségéhez mérten elég sikeres karriert futott be?

- Nem vagyok elkeseredve a pályafutásomat illetően, amit el lehetett, azt elértem. Majdnem mindvégig olyan csapatokban játszottam, ahol a bajnokságért küzdöttünk. Ötször nyertem bajnoki, ­kétszer Magyar Kupa-a­ranyat. Játszhattam nemzetközi kupamérkőzéseket, voltam válogatott, ami mindig megtisztelő volt számomra, illetve olimpián is szerepelhettem. Visszanézve, ez azért nem semmi! Hiányérzetem talán csak a légióskodás miatt lehetne, ám most is úgy érzem, jól döntöttem, amikor nem mentem Németországba. Az embernek ismernie kell önmagát, s ezáltal a határait.

- Abszolút tesz a labdarúgásunk utánpótlásáért, hiszen mindhárom fia futballozik. Csalódott lenne, ha a gyermekeiből nem lenne focista?

- Máté, a legidősebb fiam a Mészöly Focisuli tagja, míg az ikrek, Kristóf és Krisztián a Loki Focisuliban edződnek. Mindig azt mondtam nekik, nem nekem kell megfelelniük, sőt mindenáron futballozniuk sem szükséges. Csupán arra hívtam fel a figyelmüket, ha valamit csinálnak, azt százszálékosan végezzék. Egyáltalán nem leszek szomorú, ha egyikük sem lesz focista, csak azt szeretném, hogy sikeres emberek legyenek. Nem azt mondom, hogy olyan karriert fussanak be – akár a civil életben, akár a sportban –, amire mindenki felkapja a fejét, de tudjanak megfelelni önmaguknak, illetve azoknak, akiket szeretnek.

- Amellett, hogy hobbiszinten a megye I-es DEAC-ban futballozik, már az edzősködéssel is foglalkozik. Elképzelhető, hogy főállású tréner lesz?

- Elvégeztem a középfokú testnevelő-edző szakon az edzőképzést, aztán megszereztem a B-, majd az A-licenszet. Folyamatosan dolgoztam csapatoknál, a Sportiskolánál kezdtem, majd a DEAC-nál edzősködtem, míg a nyáron átkerültem a Debreceni Labdarúgó Akadémiához, ahol az U14-es korosztályt vettem át. Azt kell mondjam, még tanulom a szakmát. Hiába edzősködöm már 6-7 éve, az ember mindig tanul. Nekünk edzőknek nagyon nagy felelősségünk van abban, hogy milyen gyerekeket képzünk. Ha úgy megyek ki ­edzésre, hogy nem készültem, és majd lesz valahogy, azzal nemcsak magamat, de a gyerekeket is becsapom. Nagyon szeretném ezt csinálni, de csakis abban az esetben, ha azt érzem, van olyan lehetőségem, hogy folyamatosan tudok tanulni és képezni magam.

- Ellentétben pár csapattársával, a pályafutása után egyáltalán nem maradt reflektorfényben. De azt érzem, ez igazából nem is zavarja.

- Amikor játszottam, akkor sem voltam igazán reflektorfényben. Talán nem számítottam ­olyan képességű labdarúgónak, hogy ezt kiérdemeljem. Nem azért, mert nem tartottam magam jó játékosnak. Olyan futballista voltam, aki hasz-nos tagja tudott lenni egy csapatnak. Egyszer-kétszer tudtam olyan váratlant húzni, amivel meccsek dőltek el, éppen ezért nem hasonlíthatom össze magam például Sándor Tamással, mert Tobe teljesen más kvalitásokkal bírt. Tudom, mik az értékeim, hol tartok és mit szeretnék elérni még az életben.
Boros Norbert

Hajdú-bihari Napló