Legénykorában egy ideig Ungváron élt a szüleinél, és egyáltalán nem futballozott, hanem magas szinten űzte az asztaliteniszt. 1952-ben tért haza a Szovjetunióból, átmenetileg Szolnokon telepedett le, és ott kapcsolódott be a labdarúgásba, majd a Nádudvari Bányászhoz igazolt.

A nádudvariaktól írt alá 1957-ben a Lokihoz, ám jellemző módon elsősorban pingpongozni szeretett volna a Vasutasban. A 180 centi magas, gyors, gólerős középcsatárról sokan úgy vélték, ő lehet az új Szilágyi Gyula. Pályára lépett többek között a világhírű riói Flamengo ellen is a Nagyerdei Stadionban. Az 1957–1958-as NB II-es bajnokságban elért ezüstéremhez öt találattal járult hozzá. 1959-ben már a Debreceni KSE együttesében rúgta a labdát és a gólokat, később pedig visszamenet Nádudvarra. Amíg a megyeközpontban lakott, a Szabadság Lapnyomdában dolgozott. Szerették őt a munkatársai, mert csöndes, szerény, megbízható ember volt.

Nyugodjon békében! Emlékét a DVSC-szurkolók megőrzik.