Nekünk, akik legalább hatezren ott voltunk Vácon a labdarúgó Magyar Kupa-döntőn, azok a 20-án déltől 21-én pirkadatig tartó órák sosem múlnak feledésbe!

Legalább olyan hangulat volt Debrecenben és a megyében, mint tíz évvel később a Bajnokok Ligája csoportkörében. Izzott a várakozás a városban, déltől autók százai keltek útra Vác felé, óriási tömegeket mozgósítva! A tudósításokban 12 ezer néző szerepel, s bizton állíthatjuk, hogy a nézőtér felét, de lehet, hogy akár a kétharmadát hajdú-bihariak foglalták el.

A DVSC-Epona-Lombard FC Tatabánya finálé este nyolckor vette kezdetét a világ legjobb játékvezetőjének négyszer megválasztott Puhl Sándor vezetésével. Óriási volt a küzdelem, amely a 80. percben dőlt el Vadicska Zsolt fejesével, akinek érdemeit egyes sajtóorgánumok vitatták, a tatabányai kapus öngóljának minősítve a találatot. Most halljuk a valóságot:

„Pető Zoli balról kitűnően végezte el a szögletet, a tudatosan rövid sarokra csavart labdát úgy fejeltem a háló jobb oldalába, hogy Gellei a gólvonalon túl ejtette ki a kezéből. Begyakorolt figura volt - ecsetelte. - A DVSC jó kollektívát, összetartó közösséget alkotott, amely fegyelmezett játékkal, megérdemelten nyert a Kiprich vezérelte ellenféllel szemben, Garamvölgyi Lajos taktikájának köszönhetően.”

„Vada” ugyanúgy részese volt a Loki négy évvel korábban, 1995-ben kiharcolt első bajnoki érmének is, de számára az első igazi nagy sikert mégis csak a négy évvel későbbi Magyar Kupa-győzelem jelentette.

No meg ami utána következett! Frenetikus hangulat, igazi futballőrület, amely Váctól Debrecenig kétszáz kilométeren át felrázta a már szendergőket minden településen. Autók, buszok karavánja száguldott végig a Hajdúság fővárosába, hogy hazaérjen, mire a kedvencek busza begördül a főtérre. S bizony szinte senki sem ment haza az éjszakai egy óra ellenére, hanem óriási ünneplésben részesítette a csapatkapitány Pető Zoli vezetésével megérkezett kupagyőztest. Megállt a csapatszállító busz, Vada, Dombi Tibi és a többiek felmásztak a jármű tetejére, egymás kezébe adva és lengetve a piros-fehér zászlót.  

A városháza előtt felsorakoztak a győztesek, a legendás vezetőedző, Garamvölgyi Lajos könnyezett, a játékosok egymás után emelték magasba a díszes serleget, amelyet évek múltán társaik még ötször nyertek meg! S a szurkolók százai egyre szorosabb gyűrűt vontak köréjük, hogy megölelhessék, vállon veregethessék őket. Villantak a vakuk, készültek a fényképek, a helyi rádió „élő” adásában szívesen nyilatkoztak drukkerek és játékosok egyaránt.

„Az első az igazi” - szokták mondani, és méltán megérdemlik, hogy felidézzük a hősök nevét, hiszen nekik és társaiknak jutott osztályrészül az első dicsőség!

DVSC: Téglási - Bodnár (Szatmári), Gojan, Bagoly, Pető - Dombi, Sándor Cs.,Vadicska, Böőr - R.Sabo (Csehi Z.), Ilea.

Az a csodálatos éjszaka bizonyára nekik is örökre emlékükbe vésődött!

Kép és szöveg: Csubák Zoltán