A Nemzeti Sport Dombi Tiborral készített interjút, amit itt is elolvashatnak szurkolóink. 

- Lát még esélyt a továbbjutásra?

- Ludánszki Bence gólja sokat érhetne – ha nem kaptunk volna ötöt… – utalt a Videoton elleni Ligakupa-elődöntőben elszenvedett vereségre Dombi Tibor, a DVSC-Teva középpályása. – Legnagyobb bánatomra ki kell jelenteni, ez a hajó elúszott. Jöhetnék azzal, hogy ha a székesfehérvári visszavágó elején találnánk egy gólt, akkor még bármi megtörténhet, de ebben az esetben már a kincstári optimizmusom sem segít.

- Ahogy hallom a hangján, megviselte a kudarc. Holott túl a negyvenen és megannyi diadalon megtehetné, hogy legyint az egészre.

- Mondják, a profi gyorsan túllép a vereségeken – ebből kiindulva én amatőr vagyok… De mit tegyek, az elmúlt évtizedekben minden egyes fiaskó miatt emésztettem magam. Most is eltöprengtem azon, hogy mi lenne jobb nekem. Ha egy, a tizenharmadik helyért küzdő csapatban rendszeresen szerepelek, viszont alig ér öröm a pályán, vagy inkább keveset játszom, de legalább van részem sikerélményben.

- Mire jutott?

- Arra, hogy jó nekem Debrecenben. Még úgy is, hogy hiába vagyok tisztában a helyzetemmel, borzasztó érzés fog el, ha kimaradok a hétvégi keretből.

- Azért van mibe kapaszkodnia: kollégám külön kiemelte azt a mozzanatot, amikor a hatvanadik perc környékén lazán lefutotta a Videoton valamelyik légiósát.

- Olvastam a játékot… Komolyra fordítva: tudja, mivel magyarázom ezt?

- A gyorsaságával.

- Nem azzal, vagy legalábbis nem elsősorban azzal. Hanem a futball iránti rajongásommal. Ez a mai napig minden nehézségen átsegít.

- Még egy hónapja sincs, hogy bajnoki mérkőzésen kettő egyre nyertek Székesfehérváron. Az azért fontosabb összecsapás volt, mint a keddi, nemde?

- Nyilván nem cserélném el az akkori győzelmet a mostanira, de ez is érdekes ám. Mert csak az állítja azt, hogy az edző- vagy éppen a Ligakupa-meccs nem számít, aki a vesztes csapatban jutott szóhoz. Aki a győztesben volt, annak bezzeg fontos még az edzőmeccs is.

- A Kecskemét elleni szombati összecsapás is az lesz…

- Az nem fontos lesz, sokkal inkább sorsdöntő. A legutóbbi három mérkőzésünket nyeretlenül zártuk, a megszerezhető kilenc pontból csupán kettőt kapartunk össze, így most már muszáj nyernünk. Azért félteni nem kell minket, reális esélyt látok arra, hogy sikerül, mégiscsak hazai környezetben játszunk, ráadásul még mindig listavezetőként fogadjuk ellenfelünket. Ha meglesz a győzelem, kiegyenesedünk, és akkor már nehéz lesz megállítani minket.

- És ha netán megint elmarad a siker?

- Akkor a most még csak kis gödröt tovább ássuk magunk alatt.

- Ha azt mondom, Oláh Gábor utca?

- Azt felelem, hogy szombaton köszönünk el a stadiontól.

- Nosztalgiázós típus?

- Még nem vagyok az… Bár azt már most is jó érzéssel elevenítem fel, hogy éppen az Oláh Gábor utcában debütálhattam az NB I-ben. Sőt az élvonalbeli karrieremet keretbe foglalja ez a pálya, hiszen mielőtt feljutottunk az első osztályba, a Vágóhíd utcában játszottunk, az elmúlt huszonegy évben ellenben ez a pálya volt az otthonunk. Huszonegy év, te jó ég! Az biztos, hogy roppant büszke leszek az új stadionra, de a szívem csücske az Oláh Gábor utca marad. Minden fűszálat ismerek ott. Rajtam kívül ezzel csak Sándor Tamás és persze a pályagondnok dicsekedhet el…

- Az Oláh Gábor utcában kezdte – hol fejezi be?

- Remélem, a májusban átadandó arénában. Szeretnék még egy-két meccset az élvonalban játszani.

- Feltételezem, bajnoki címmel és Magyar Kupa-győzelemmel búcsúzna.

- De szép lenne! Ha kívánságműsorban szerepelhetnék, ez lenne a vágyam. Felemelő lenne, ha még két aranyérmet akasztanának a nyakamba, még úgy is, hogy a siker már nem elsősorban rajtam áll vagy bukik.

- Szerződése nyáron lejár. Akkor hát ennyi volt?

- Arra azért nem vennék mérget, hogy nem lesz folytatás. Talán decemberig még kibírom.

- Vagyis ha önön múlik, jöhet a ráadás.

- Felőlem igen. Említettem már, szeretek focizni – még az öt egyes vereség után is...
Pietsch Tibor

Nemzeti Sport