Minden Debrecenhez köti, de azt mondja: ez nem feltétlenül előny, noha nála ötcsillagos a Nagyerdő, és beléívódott a DVSC, amelyhez - némi megszakítással - 1970 óta tartozik. Herczeg András klubmenedzserrel a Bajnokok Ligája-szereplés előtt készített interjút a Népszabadság.

 

 

- Az vagyok, aki voltam, sosem vágytam a nagyságra. A mi városunkban különben is nehéz dolga van annak, aki azt szeretné, hogy mindenki felnézzen rá. Főként, ha idevalósi.

 

 

- Ebből a szempontból igen. Könnyebben szórakoznak azzal, akit nap mint nap Bandikámnak, Józsikámnak, Pistikémnek szólítanak. Még a messziről jött edzőnek is egyszerűbb. Amikor kineveztek a DVSC szakvezetőjévé, a Hajdú-bihari Napló megszavaztatta az olvasókat: jó döntés volt-e, hogy a klub elöljárói engem választottak. A válaszadók hetvenhat százaléka nemmel felelt. Ez rettenetesen fájt, és mindmáig keserű emlékem.

 

 

- Lehet, de az a voksolás akkor is a földön járásra intene, ha nem tudnám, hol a helyem.

 

- Én annak idején kis dobos voltam. Kölyökként a DVSC táborában szurkoltam, és a barátommal vertük a dobot. Gondolhatja, mit éreztem, amikor tizennégy éves koromban leigazolt a Debreceni Sportiskola, a Lokomotív utánpótlásképzője. Aztán - tizennyolc esztendővel később, 1988-ban - a DSI-nél kezdtem edzősködni. Majd újabb hét év múltán az év utánpótlástrénerének választottak. Nem Debrecenben: az országban. Az U 17-es csapattal az első fordulóban kikaptunk Fehérváron a Videotontól, viszont a további huszonkilenc mérkőzésen kivétel nélkül győztünk. Bernáth, Böőr és a többiek így nyerték el az országos bajnoki címet. A fiatalokkal való foglalkozás ma is a szívügyem: miközben klubmenedzserként dirigálom az első csapatot, az utánpótlás-nevelés vezetője is vagyok.

 

- De nem az NB I-ben, mivel az 1970-es esztendőkben a DVSC sokáig nem volt első osztályú. Ám a második vonalban is akadt bajom elég, még a partdobást sem végezhettem el jól. Ha Kiss Lászlóhoz dobtam a labdát, akkor Menyhárt Ernő szúrt le, hogy miért nem őt választottam, ha pedig Menyhártot szemeltem ki, akkor Kiss döngölt - szerencsére, csak képletesen - a földbe. Képzelheti, milyen lehetett mellettük futballozni a középpályán...

 

 

 - Ám addigra már behívtak katonának, és a mezőtúri honvédcsapatban, a Szabó Lajos SE-ben játszottam. Majd megsérült a térdem, s amikor visszatértem a DVSC-hez, már nem hittek benne, hogy teljes értékű játékos vagyok. Ezért lettem oly korán tréner. Viszont már tizenöt évvel ezelőtt is azt mondtam volna: egyáltalán nem bántam meg.

 

 

- Annál sokkal jobban kötődöm a városhoz, én itthon vagyok a Nagyerdőben. A Hotel Nagyerdőben is. A szálló régen SZOT-üdülő volt, és édesanyám ott dolgozott étteremvezetőként. Sőt, a mamával - aki két és fél éves koromtól egyedül nevelt, mert apukám meghalt - a hotelben is laktunk. Felteheti, mi minden fut át rajtam, ha arra a szobára nézek, amelyben éltünk. Átalakították persze, de a gondolataimban nem változott semmit sem.

 

 

- Nem tudom, elmondjam-e... Mindegy, most már elmesélem! Mialatt gyerekként a DVSC-ért szurkoltam, rajongtam a Vasasért is. Ez a kettősség azért nem zavart, mert a debreceni és az angyalföldi csapat nem ugyanabban az osztályban játszott. Farkas Jánost és Mészöly Kálmánt egyenesen bálványoztam. És ma, ha néha találkozom Kálmánnal, nem nagyon jön a számra, hogy tegezzem. Még mindig az mocorog bennem: én a nagy Mészölyt, a gyerekkori ideált?

 

- Én a Kalmart, a Levadiát meg a Levszkit is tiszteltem. S az észtek elleni továbbjutás után azt hittem, hogy felszabadultam. De a szófiai 2-1-et követően zuhant rám igazán a felelősség, és attól tartottam, ugyanez játszódik le a labdarúgókban is. Hiába próbáltam másra gondolni, napokig csakis a visszavágó járt a fejemben. Győztünk ugyan odakinn, ám annál nagyobb volt a tétje a második mérkőzésnek, hiszen azon - az előnyünk birtokában - már inkább mi veszthettünk volna.

 

 

- Annak tudatában, hogy úgy alakult a találkozó, ahogyan, valóban örülök az ellenfél kitűnő játéknak. Az ugyanis kétségkívül felértékelte a sikerünket. De az igazi boldogságot persze a 2-0 és a BL-részvétel kivívása jelentette; büszke is vagyok a csapatra nagyon.

 

 

- Nagyon veszélyes szakasz következik, s nem csupán abban az értelemben, hogy európai klasszisú együttesek várnak ránk a csoportban. Ilyen minőségű vetélytársakkal mi a legritkább esetben találkozunk, és nem tudni, hogy akkora energia mozgósítására, amekkorát akár csak egy-egy súlyos vereség elkerülése igényel, egyáltalán - pláne sorozatban - képes-e a csapat. Azaz számolni kell azzal: az eddigiektől egészen eltérő reakciókat válthat ki néhány, nem a kirakatba való eredmény. Nem pusztán a BL-re gondolok. A rendkívüli terhelés bizony az első osztályú szereplésünkre is hatással lehet, és ha netán kikapnánk itt-ott az NB I-ben, a mi szurkolóink meg az ellenfél drukkerei sem kímélnének bennünket. Erre muszáj lelkileg felkészítenünk a játékosokat.

 

 

- Mivel ez együttes munka lesz kollégáimmal, Bücs Zsolttal, Mező Józseffel, Zoran Szpisljakkal, Bartha Csabával, ahogyan a Bajnokok Ligájába jutás is a közös sikerünk. Ez nem formális udvariasság, mert - amint arról már esett szó - nem szeretem előtérbe tolni magam. Személyes ügynek talán csak azt tartottam, hogy szakvezetőként bajnoki diadalra vigyem a DVSC-t. Mindegyik aranyéremben benne voltam, ám a korábbi elsőségekben másodedzőként játszottam szerepet. Alighanem a múlt miatt: el akartam fogadtatni magam. Hogy aztán valóban sikerült-e...

 

 

- Éppen most beszélgetünk.

 

 

- El. És akkor sem tépem össze, ha - ne adj Isten - sorra kikapunk. Mert úgy vagyok a csapattal, mint az ellenfél hálójába kerülő labdával. Jó, hogy benn van.